Cookie / Süti tájékoztató
Kedves Látogató! Tájékoztatjuk, hogy a bekescsaba.hu honlap működésének biztosítása, látogatóinak magasabb szintű kiszolgálása, látogatottsági statisztikák készítése, illetve marketing tevékenységünk támogatása érdekében cookie-kat alkalmazunk. Az Elfogadom gomb megnyomásával Ön hozzájárulását adja a cookie-k, alábbi linken elérhető tájékoztatóban foglaltak szerinti, kezeléséhez. Kérjük, vegye figyelembe, hogy amennyiben nem fogadja el, úgy a weboldal egyes funkciói nem lesznek használhatók.
Bővebben
Elfogadom
Nem fogadom el
Ugrás a tartalomhoz
Aktualitások

Közös emlékezés – és méltó búcsú Fekete Páltól, Békéscsaba díszpolgárától

Békéscsaba Megyei Jogú Város Önkormányzata közös megemlékezésre hívta a város lakóit díszpolgára, Fekete Pál szegedi temetésével egy időben. A békéscsabai megemlékezésre a Fekete Pál Gyűjtemény helyszínén, a Csaba utcában került sor.

Az esemény felütéseként Liszi Melinda, a Békéscsabai Jókai Színház művésze olvasott fel részletet az elhunyt nyelvtanár, 56-os elítélt „Az utolsó szó jogán” című könyvéből. Ezt követően Komáromi István nyugalmazott címzetes igazgató, történelemtanár mondta el Fekete Pálról szóló megindító emlékező beszédét, majd Ugrai Gábor, a Békéscsabai Városvédő és Városszépítő Egyesület elnöke osztotta meg a hallgatósággal a gondolatait. Beszélt – többek között – arról, hogy az igazi városvédő Fekete Pál volt, aki nem is egy alkalommal védte meg Békéscsaba lakosait és magát a várost az 56-os események során. Elmondta továbbá: Békéscsabán valóban rang a díszpolgári cím, hiszen a városnak – sok más településsel ellentétben – mindössze 18 díszpolgára van, s Fekete Pál az első, aki a rendszerváltás után megkapta ezt az elismerést.

Liszi Melinda színművésznő „József Attila: Tanítások” című költeményéből szavalt el részleteket – az alkalomhoz méltó átéléssel és hitelességgel, majd az esemény zárásaként részvevők egy-egy mécsessel hajthattak fejet Fekete Pál előtt.

 

 Komáromi István nyugalmazott címzetes igazgató, történelemtanár megemlékező beszéde:

 

 

Tisztelt Megemlékezők!

 

 „Fiam, ember a sorsát el nem kerülheti. Sokszor akartam erről beszélni, de túl fiatalnak tartottalak. Rövidesen elhagyod a szülői házat, az is lehet, hogy véglegesen, ezért elmondom, amit most el kell mondanom. A fiam vagy, ismerlek, hiszen vérem a véred. Tudd, hogy van sors és van végzet. Mindenkinek ki van jelölve a földi útja. És ezen az úton nincs hátraarc, csak előre lehet menni. Ha utadról letérsz, a falba, a végzet falába ütközöl, s akkor befejeződött minden számodra ezen a földön. Vigyáznod kell tehát, hogyan élsz.”

Akit idéztem, az Fekete István volt, a nemrég 94 évesen elhunyt Fekete Pál édesapja. Az ő   szavai voltak ezek fiához, annak katonaságtól való leszerelése után, valamikor 1949-50-ben. Váteszi szavak!

 

    Ezekben a percekben egy szegedi temetőben a református egyház szertartásrendje szerint megkezdődött ennek a fiúnak, Békéscsaba rendszerváltás utáni első díszpolgárának, Fekete Pálnak a temetése.

 Fekete Pál nem volt Békéscsaba szülötte, de Szegedé sem. 1928. június 19-én Sárospatakon, a magyarországi reformátusok egyik oktatási-kulturális központjában született. Békéscsabán valójában kevesebb, mint öt évet élt, 1952-től az 56-os forradalom utáni meghurcoltatásáig. Édesapja, az idézett Fekete István székely származású, világot járó, sok nyelvet beszélő ember volt. Édesanyja, Kozma Ilona négy gyermek neveléséről gondoskodott.

            Fekete Pál a sárospataki Református Főiskola Líceumában érettségizett, majd ugyanitt, a Tanítóképzőben tanítói oklevelet szerzett. Négy nyelven beszélt: németül oroszul, latinul és franciául. Sorkatonai szolgálatát jórészt a Dráva-mellékén, a legkeményebb - Jugoszlávia elleni vasfüggönynél töltötte. Ezt követően a szegedi egyetemet elvégezve summa cum laude értékelésű, kitüntetéses történelem-orosz tanári diplomát szerzett. Tanári pályafutása Békéscsabán zajlott. Négy évig az 1. számú Általános Iskolában és a Rózsa Ferenc Gimnáziumban tanított. 1953-ban itt kötött házasságot Kovács Ágnes tanítónővel. Két gyermekük született: Ágnes 56-ban, Mártha 57-ben

            Fekete Pál a tanítás mellett a TIT munkatársaként, történelmi előadásokkal – jórészt  kerékpárral – bejárta szinte egész Békés megyét. Az előadások nyomán, elnyerte    hallgatói bizalmát, akik számos megrendítő személyes élményt osztottak meg vele. Ezek Fekete Pált elborzasztották és egyben megmutatták neki a rendszer tragikus arcát – a kulákperek, elhurcolások, internálások és bebörtönzések keserű valóságát. Ekkor szembesült azzal, amit édesapja mondott neki: „Tudod, fiam, én hazajöttem. Kétszer egymás után. Először Jekatyerinburgból, az első világháborús hadifogolytáborból, aztán Donbászból, a Gulag-táborból, de a kommunizmus utánam jött és nem fog megállni. Át fog gázolni a világon, aztán bűnei súlya alatt össze fog rogyni. Neked pedig élned kell, fiam. Túlélni. Diplomás ember vagy, katedrán fogsz állni. Parancsolni fognak, jön majd az ukáz. A feketére azt kell mondanod, hogy fehér. Harcolni fogsz. Önmagaddal, a lelkiismereteddel. Ha legyőzöd, ha megalkuszol, ha megtagadsz engem, a népedet, a hazádat, akkor halott leszel, élőhalott. Ha szembeszállsz a zsarnokkal, vár az akasztófa. Mégis van remény, mert az ember sorsa Isten kezében van. A tiéd is ott van. Ezt a kezet keresd, ezt a kezet fogd meg és el ne ereszd, amíg élsz.”

            Ez a szellemi útravaló és az ezt megerősítő személyes élmények döntően hozzájárultak ahhoz, hogy Fekete Pál a forradalmi események főszereplőjévé vált Békéscsabán. A kiváló szónoki képességű tanár már felszólalt a csabai értelmiség 1956 szeptemberében tartott nagygyűlésén a Balassiban. Felszólalását lázításnak minősítette a pártbizottság, amit az elvtársak soha nem bocsájtottak meg neki. Ő azonban úgy érezte, nem maradhat ki az eseményekből. Belső erkölcsi parancs vezette, ezért teljes szívvel vállalta a vezető szerepet a Békés Megyei Forradalmi Bizottságban. Ezt a szerepet azonban úgy akarta betölteni, hogy itt ne következzék be az, ami Budapesten, vagyis itt Békéscsabán, ne legyen vérontás. Valahányszor ennek fennállt a veszélye, akkor Fekete Pál ott volt és megakadályozta a tragédia bekövetkeztét. Mintha az lett volna a sors könyvében: ő, Fekete Pál a 28 éves történelem-orosz szakos tanár legyen az a férfi, akinek meg kell mentenie ettől a várost.

 

           

Az első drámai helyzet a laktanya előtt alakult ki. Tóth István alezredes, hadosztályparancsnok, a Forradalmi Bizottság tagja volt. Mint a laktanya parancsnokát azonban utasítják a megyei és városi kommunista pártvezetők a bizottság néhány tagjának letartóztatására, amit ő végrehajt. Ennek hírére azonban többezres tömeg gyűlik össze a laktanya előtt és farkasszemet néz a magyar katonák fegyvereivel. „Vesszenek az árulók!” kiáltozzák, s ha elhangzik a tűzparancs, az sok ember halálával járt volna. És ekkor érkezik meg Fekete Pál. Meggyőzte a parancsnokot arról, hogy a vérontást mindenképpen el kell kerülni, a foglyokat ki kell engedni. Fekete Pált idézem: „Tóth alezredes nagyot sóhajtott, és a következő, felejthetetlen mondatot mondta: „Meglásd, mindketten lógni fogunk!”Meglehet – válaszoltam –, de az utca kövén nem fognak százával vérbe fagyva feküdni. A foglyok perceken belül kiszabadultak. Tóth alezredest és engem a tömeg a tanácsházára kísért. A tömeg egyre zúgott és követelte, hogy az alezredes esküdjön meg a forradalomra. Mindketten megjelentünk az erkélyen és megöleltük egymást. Üdvrivalgás fogadta a jelenetet. Később ezért majdnem nyakunkba akasztották a kötelet.”

Ez volt az a nap, amikor Fekete Pál megmentette a várost attól, hogy magyarok magyarokra tüzeljenek, amint az történt Mosonmagyaróvárott és sok más helyen.

 

A második életveszélyes helyzet akkor alakult ki, amikor a szovjet csapatok először nyomultak be a városba október 31-én. A tankoszlop a Szarvasi úton dübörgött be Csabára, fegyveres ellenállást kifejteni nem lehetett. Felháborodott tüntetők, „Ruszkik, haza!” kiáltások, kövek repültek a páncélosok felé. Az oszlop megállt. Az ágyúcsövek, gépfegyverek a tömegre meredtek. Fekete Pál „Ne lőjetek!” kiáltással lépkedett tovább a monstrumok felé.(Sorkatonaként közelről láttam ilyen harckocsikat. Álltukban is félelmetesek...)  Feszült, robbanásveszélyes, halálos csend. És a Forradalmi Bizottság elnöke megkeresi a parancsnokot, egy alezredest és elmondja neki oroszul, mi a valós helyzet Magyarországon: itt nincsenek fasiszták. (A szovjet katonáknak ugyanis otthon azt mondták: fasiszta felkelés van Magyarországon.) Most még sikerült a meggyőzés: a parancsnok kijelenti, nem lesz baj, ha nem provokálják a katonáit. A béke jeleként Fekete Pált maga mellé ülteti a dzsipjébe és a konvoj kivonul a városból.

 

Harmadszor, november negyedikén már ropognak a fegyverek. A laktanya őrsége védekezik a szovjet támadás ellen. És Fekete Pál gyalog elindul a vasútállomás felé. Útközben megint csak „Ne lőjetek!” kiáltásokkal védheti az életét, hisz fegyvere most sincs. Így jut el a vasútállomásra, a szovjet parancsnokságra, ismét találkozik az alezredessel, kinek csak térkép a város: bekarikázva sok megsemmisítendő célpont, ahol szerinte fasiszták vannak. Ekkor hangzik el a párbeszéd: ”Ne feledje, Ön most a szovjet hadsereg foglya. Ennek ellenére az Ön közreműködésével van egy lehetőség, hogy megkíméljem a város lakosságát. Maga megy a harckocsik előtt, és ha katonáinkra egyetlen lövést is leadnak, magát szitává lövetem abban a pillanatban.

- Rendben van – válaszoltam, s olyan békesség szállt a lelkembe, mint talán soha életemben.” – emlékszik e pillanatra Fekete Pál.

Mi, csabaiak tudjuk milyen hosszú a főutca, a mai Andrássy (akkor: Sztálin) út. És Fekete Pál végigjárja ezt a hosszú, lépésenként újabb és újabb életveszélyt jelentő utat, (mögötte egy kapitány lépked, fegyverét hátához szorítva, a kapitány mögött a tankcsorda dübörög …). Megteszi a csabaiakért, övéiért, a nemzetért, a becsületért. „A gondra bátor, okos férfi, ki védte menthetetlen honát” így megy végig védtelenül és hősies elszántsággal az úton, és megakadályozza ezzel a tömeges vérengzést.

 

Fekete Pálnak nem kellett túl sokáig várnia arra, hogy megtudja: a restaurálódó - most már kádári - diktatúrában milyen sorsot szánnak neki a kommunista elvtársak mindazért, amit 56-ban Békéscsabán tett. 1957. február 16-án késő este jöttek érte. Nem egyszerűen letartóztatták, hanem fegyvert kerestek nála, amit persze nem találtak, majd kirángatták az utcára és megverték puskatusaikkal. Ezután teherautóra rakták és az ÁVH pincebörtönébe – az ő szavaival „a halál otthonába” – vitték. A letartóztatás nem érte váratlanul. Egy tanítványa előtte elárulta neki, hogy Klaukó Mátyás és Bielik Károly pártfunkcionáriusok őt tekintik első számú ellenségnek, akit még bíróság elé sem kell állítani, csak agyon kell lőni, mint egy kutyát. Fekete Pál elmenekülhetett volna, de nem tette. Maradt és vállalta a sorsát. Ami ezután következett, arra így emlékezett vissza: „Hosszú börtönéveim során raboskodtam a szegedi Csillagban, Márianosztrán, a Gyűjtőfogházban, Gyulán, Jászberényben, Sopronkőhidán és Vácott is. Mindenütt akadt példa a kegyetlenkedésre, de sehol nem találkoztam olyan brutalitással, és elképesztő kínzásokkal, mint ami Békéscsabán folyt.”

 

A kínvallatások után a bírósági eljárás következett. Fekete Pál volt az elsőrendű vádlott. A szegedi bíróság által hozott elsőfokú ítélet életfogytiglani börtön volt. A fellebbezést azért vonták vissza, mert egy vádlott-társának a budapesti bírósági folyosón egy ismerős katonatiszt a fülébe súgta, hogy fellebbezés esetén hármukat halálbüntetésre ítélik. Így a másodfokú tárgyalás elmaradt. Ezért maradt életben...

A büntetést viszont azzal is súlyosbították, hogy az elítéltek semmivel sem vádolható családtagjait is aljasul megbüntették. Fekete Pál feleségét és két kicsi gyermekét kiutasították Békés megye területéről. Tanári állását és otthonát is elveszítette.

Fekete Pált pedig egy koholt váddal – Klaukó és Bielik állt mögötte – még egyszer megpróbálták bíróság elé állítani, de a vizsgálat megállapította annak teljes alaptalanságát. Így megkezdődtek a jórészt Vácott töltött börtönévek. Erről írta le azt az emlékét, hogy amikor szeretett édesapjának olyan tartalmú levelet írt, hogy már nem bírja sokáig, akkor Fekete István a következőt válaszolta: „Fiam, ha úgy hozza az élet, halj meg nyugodtan, de ne alázkodj meg. Amit tettél, azt egy becsületes magyar ember tette, nincs miért szégyenkezned.” Elképesztő lelkierő kellett ahhoz – ezt gyakorló apaként is mondom – hogy egy apa azt leírja a saját fiának, hogy ha úgy hozza az élet, nyugodtan vállalja a halált is. Ha valamiből, akkor ebből tudott Fekete Pál magának erőt meríteni a túléléshez.

 

A „szabadulás” 1963. március 26-án következett be. A Kádár-rendszer megszilárdult, így megengedhette magának a „nagy amnesztiát”, amely azonban korántsem volt teljes. Így Fekete Pál amnesztiát nem kapott, csak feltételesen került szabadlábra. Békéscsabán pedig egyik korábbi kínzója, az ÁVH-s hadnagyból lett rendőr alezredes, Fetter Ferenc rá akarta venni, hogy írjon alá egy együttműködési nyilatkozatot. Magyarul: legyen besúgó és akkor akár egyetemen is taníthat. Fekete Pál nem írt alá. Üldöztetése így – ha puhább módszerekkel is, de - tovább folytatódott. Eleinte egy padlásfeljáróban lakott a családjával Szegeden. A tanári pályára nem engedték vissza, dolgozott marhavágóhídon, agyagbányában, kubikosként.  Mindvégig megfigyelték. 1980-ban a hírhedt Komócsin-klán által uralta Szegeden majdnem újra lecsukták, mert egy rá állított munkatársa besúgta: negatív kijelentést tett a szovjetek afganisztáni beavatkozásáról. Felesége sietett a segítségére, aki megkereste egy minisztériumi ismerősét, aki maga sem hitte, hogy 1980-ban még előfordulhat ilyesmi. Aztán rájött ő is: bizony, van ilyen... Az eljárás megszüntetését ugyan sikerült elérnie, de azt, hogy Fekete Pál erkölcsi bizonyítványt kapjon, és újra taníthasson, azt már nem. Fekete Pál úgy ment nyugdíjba segédmunkásként 1988-ban, hogy egyetlen percet sem taníthatott többet.

 

Fekete Pál életét talán a békéscsabai kisligetben lévő 1956-os emlékhely kettétört kopjafájához lehet hasonlítani. A töréspont természetesen 1956. Életpályája addig felfelé ívelőnek is tekinthető. Ha 1956-ban ő is azt teszi, amit – valljuk meg őszintén – a magyar társadalom többsége tett, hogy kivárja, mivé fejlődnek a dolgok, akkor egy ígéretes tanári pálya állhatott volna előtte a Rózsa Ferenc Gimnáziumban. De lehetett volna belőle tudós, vagy író is, de mindenképpen egy hazája kultúráját gyarapító, alkotó értelmiségi. „ Ő maga így írt erről:” a Patakról hozott lelki útravaló nélkül soha nem vettem volna részt 1956 világot megrázó eseményeiben. Gyáván meglapulva néztem volna ártatlan emberek legyilkolását, s lestem volna, hogy a nagy vihar elmúltával hol nyílik számomra biztonságos egzisztencia.” Az egykori pataki diák azonban, mint láttuk, 56-ban nem várt ki, hanem cselekedett. És ennek következményei derékba törték a sorsát. Életerejének, édesapja és felesége segítségének köszönhető csak, hogy ebből nem lett tragédia. Feleségéről ezt mondta: „Számtalan költözésre kényszerült, amíg én börtönben voltam. Sehol nem fogadták el a hatalmasok személyét, miattam. Mégis kitartott mellettem, és ez nagy erőt adott az újrakezdéshez.”

 

Fekete Pál így még jó erőben érte meg a rendszerváltást és utána, élete utolsó harmadában sikerült egy új életművet felépítenie. Ezzel tovább tudott lépni azon a bizonyos kettétört kopjafán. (A 33 éves kálváriájáról egy helyen azt mondta, hogy nagyon sokat tanult belőle olyat, amit csak így tanulhatott meg az életből.) Rendkívüli lelkiereje és tettvágya jóvoltából pedig 1989 után fantasztikus teljesítményeket tett le az asztalra. Több nagyszerű kötete jelent meg, amelyek felbecsülhetetlen értékű kordokumentumok és emléket állítanak a magyarországi kommunizmus számos áldozatának. És előkerült újra a bicikli és Pali bácsi – túl a hatvanon – olykor napokig járta a békési és kiskunsági falvakat, kutatva a közelmúlt emlékei után. Békéscsabán pedig gyakran megfordult, itt volt minden 56-os megemlékezésen. Beszédeiben és a beszélgetésekben pedig mintha elfojtott tanár énje támadt volna fel. Igyekezett minél több embernek, főleg a fiataloknak átadni mindazt, amit saját sorsával is alátámasztva, a kommunizmus bűneiről tudott.

2011-ben pedig felavatásra került ez az emlékszoba, amelyet ekkor, kicsit korán – megszokott lelkesedésével és töretlen lendületével beszélve – saját mauzóleumának nevezett.

 

Simai Mihály írja: „Akik látták, hallották őt beszélni, emléket idézni – s közszerepléseinek, rádiós, tévés, internetes interjúinak köszönhetően egyre többen – katartikus, feledhetetlen élményben részesültek. Spirituális sugárzás, mélységes lélekérintés – mintha Ötvenhat Géniusza szólna belőle. Úgy tudja visszaidézni a múltat, hogy érzékelhetjük: nincs az a kalandregény, melynek kitalált izgalmai fölérnének 1956 és a rá következők magyar valóságával.”

 

 

A sors tehát kárpótolt valamit az elvesztett 33 évből, de kegyes nem volt hozzá ekkor sem. Az öregedéssel járó problémákon túl át kellett élnie kisebbik leányának a halálát is. Egy apa számára súlyosabb személyes tragédiát nehezebb elképzelni, mint saját gyermekét temetni. Ebben a gyászban talán az segített neki, hogy a két lányától három unokája is van. Az unokák mindig optimizmussal töltik el az embert, így volt ezzel ő is. Megőrizte életkedvét, csendes derűjét és erejéhez mérten, de folytatta azt a munkát, amit elkezdett.

 

Két éve még így nyilatkozott: „Szeretném, hogy minél többen megtudják, mi zajlott le ebben az országban a kommunizmus idején. 92 éves elmúltam, nincs már olyan sok hátra. Ám ameddig bírom erővel, igyekszem megfelelni ennek a feladatnak, amit nem csupán feladatnak, de elemi kötelességemnek is érzek.”

 

Fekete Pál tehát nem csak Békéscsabáért és Békés megyéért emelte fel szavát. Személyes áldozatát a hazájáért is hozta, az országáért, Magyarországért és népéért, a magyar népért.

 

Most újra az ő szavait idézem: „A múltat feledni nem szabad, de nem azért, hogy gyűlölet zsarátnokát szítsuk, hogy üszkösödő sebeinket tovább fertőzzük. A történelem az élet tanítómestere. Előttünk egy új világ építésének feladata áll. Ebben a munkában segíthetnek drága áron szerzett tapasztalataink. Élni szeretnénk! Hinnünk kell tehát abban, hogy mint minden népnek, úgy nekünk is küldetésünk van ezen a Földön. Ennek a küldetésnek eleget tenni csak egy tiszta lelkű, művelt, dolgos, áldozatkész magyar ifjúság képes. Az emberiség, s benne magyar népünk megmaradásáért, békés boldogulásáért dolgozni, küzdeni nemes feladat, szent kötelesség.”

 

Reménykedjünk abban, hogy vannak és lesznek is majd olyan művelt, dolgos és áldozatkész magyar fiatalok, mint amilyenekben Fekete Pál reménykedett. Higgyünk ebben, mert hinnünk kell ebben!  Merítsünk erőt Fekete Pál hitéből! És ha hiszünk ebben, akkor könnyebb szívvel mondjuk: Pali bácsi, legyen neked könnyű a föld. Nyugodj békében, mert lesznek majd, akik életedet példának tekintik, munkádat folytatják, lesznek majd még sokáig magyarok, akik emlékedet megőrizzék!

 

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!