Cookie / Süti tájékoztató
Kedves Látogató! Tájékoztatjuk, hogy a bekescsaba.hu honlap működésének biztosítása, látogatóinak magasabb szintű kiszolgálása, látogatottsági statisztikák készítése, illetve marketing tevékenységünk támogatása érdekében cookie-kat alkalmazunk. Az Elfogadom gomb megnyomásával Ön hozzájárulását adja a cookie-k, alábbi linken elérhető tájékoztatóban foglaltak szerinti, kezeléséhez. Kérjük, vegye figyelembe, hogy amennyiben nem fogadja el, úgy a weboldal egyes funkciói nem lesznek használhatók.
Bővebben
Elfogadom
Nem fogadom el
Kulturális örökség

Perlrott Csaba Vilmos művészeti öröksége

Perlrott Csaba Vilmos (Békéscsaba, 1880. február 2 – Budapest, 1955. január 23.) festő és grafikus, a magyar piktúra jelentős mestere, a magyar Vadak képviselőjeként a XX. századi honi festészet egyik megújítója volt, akinek művészete Kassák Lajos szerint: „…élettel terhes – a mesterség sémáival lemérhetetlen, s mással, mint önmagával nem magyarázható.” A nagybányai művésztelepen a neósok közé tartozott. Innen indult Párizsba, ahol először Georges Braque-kal és Robert Delaunay-val ismerkedett meg; ám végül Henri Matisse egyik első tanítványa lett.

Első jelentős sikerének tekinthetjük a párizsi Salon d’Aitomne 1907-es tárlatát, melyen az akkor huszonhét esztendős festő a Fauve-ok termében szerepelve hét festményét mutatta be.

A két általa megismert s teljességgel különböző alkotói metódust összevetve, majd szintetizálva alakította ki egyéni, ám pályája során változó stílusát, mindig szem előtt tartva azonban Paul Cézanne eredményeit, akinek feltétlen híve volt. A realista festészettől indulva előbb a viszonylag kevés szín használatára korlátozott, a formákat síkokra bontó, kubisztikus jellegű festészetet művelte, majd – igen későn – a posztimpresszionizmushoz kapcsolódó munkákat, valamint litográfiákat készített. E két korszaka közötti átmeneti szakaszban született képeiről Kassák így írt 1935-ben: „Színei az utóbbi időben megtisztultak, formái is szervesen összetartozóbbak és élménygazdagabbak lettek”.

Részben nevéhez köthető a kecskeméti művésztelep megalapítása, ahol már 1918-ban vezető művésznek számított. Még jóideig nem telepedett le végleg, hol Nyugat – Európában, Német – és Franciaországban, hol Magyarországon dolgozott, Nagybányára vissza – visszatérve. Az 1920 és 1924 között tett utazásokra felesége, Gráber Margit festő is elkísérte. A Képzőművészek Új Társasága (KUT) tagjaként az 1924 és 1943 között évenkénti rendszerességgel rendezett kiállítások állandó résztvevője volt, miközben számtalan önálló tárlatot rendezett. Az 1930-as évek közepétől Szentendrén festett, életének utolsó éveiben már a Szentendrei Festők Társaságának tagjaként.