Cookie / Süti tájékoztató
Kedves Látogató! Tájékoztatjuk, hogy a bekescsaba.hu honlap működésének biztosítása, látogatóinak magasabb szintű kiszolgálása, látogatottsági statisztikák készítése, illetve marketing tevékenységünk támogatása érdekében cookie-kat alkalmazunk. Az Elfogadom gomb megnyomásával Ön hozzájárulását adja a cookie-k, alábbi linken elérhető tájékoztatóban foglaltak szerinti, kezeléséhez. Kérjük, vegye figyelembe, hogy amennyiben nem fogadja el, úgy a weboldal egyes funkciói nem lesznek használhatók.
Bővebben
Elfogadom
Nem fogadom el
Kulturális örökség

Munkácsy Mihály művészeti öröksége

Munkácsy Mihály életművének Békéscsabán őrzött egysége a Munkácsy Mihály Múzeum gyűjteményének koronaékszere. A mintegy tíz festményből és kilenc grafikai lapból álló kollekció, illetve a folyamatosan gyarapodó, pillanatnyilag 576 tételt számláló relikviaanyag olyan jelentőségű, amelynek bemutatását és a festő személyét övező kultusz ápolását Békéscsaba városa – múzeumával közösen – elsőrendű kötelességének tekinti.

A Múzeum-Egyesület, amely az intézményt 1914-ig működtette, már Munkácsy Mihály 1900. május 1-jén bekövetkezett halála után megkereste a festő özvegyét azzal a kéréssel, hogy adományozás útján támogassa a múzeumot, ezzel segítve a Mester emlékének ápolását. Cécile ígértet tett arra, hogy végrendeletében egy festményt, az Ecce homohoz készült Töviskoronás Krisztust hagyományozza a Békéscsabai Múzeum-Egyesületre. A hagyaték kalandos úton, majd két évtized alatt érkezett meg Békés megyébe. Mindeközben, már 1901-ben a békéscsabai múzeum beleltározta a gyűjteményébe került első Munkácsy-rajzot. 1951-ben, immár a városi működtetés után állami fenntartásba kerülve, felvette Munkácsy Mihály nevét. A gyűjtemény apránként gyarapodott, mígnem 1958-ban egyszerre négy Munkácsy-festmény került a múzeumba. Ezt a vásárlást továbbiak követték – egészen napjainkig. Vásárlásra legutóbb 2012-ben nyílt módja a múzeumnak, ekkor került a Békés megyei kötődésű Tóth Matild arcképe a gyűjteménybe. A gazdag relikvia gyűjtemény, amivel a múzeum elnyerte „a világ leggazdagabb Munkácsy gyűjteménye” címet, vegyes összetételű. A kollekció az izgalmas fotóanyag, a személyes tárgyak és dokumentumok mellett száztizenegy koszorú- és emlékszalagot, valamint egy, a festőfejedelem utóéletével foglalkozó nagyobb tárgyegyüttest foglal magában.

Munkácsy Mihály és a Békés megyei Csaba kapcsolata 1852-re nyúlik vissza. Az 1844. február 20-án Munkácson született Lieb Mihály Leó, a későbbi Munkácsy Mihály, árvaságra jutva Békéscsabára került anyai nagybátyjához, Reök Istvánhoz. A Csabára érkezésről, az első itt töltött napról, az első sétáról is olvashatunk Munkácsy önéletírásában. Még csupán tíz esztendős, amikor megkezdte tanulmányait Lang György csabai asztalosmesternél. A nehéz munkával és nélkülözésekkel teli inasévek 1858-ig tartottak, és a segédi bizonyítvány megszerzésével zárultak. Ekkor indult a fiú Aradra, hogy ismereteit tovább bővítse, ekkor még mint asztalos. 1860-ban betegsége miatt kénytelen volt visszatérni nagybátyjához. Ekkoriban merült fel benne a pályamódosítás ötlete. Először Fischer Károlytól, a Gyulán működő német származású, bécsi iskolázottságú rajztanártól vett órákat. A következő évben, 1861-ben ismerkedett meg későbbi bécsi mesterének, Karl Rahlnak egykori hallgatójával, az ekkor a Wenckheimeknek dolgozó Szamossy Elekkel, aki vállalta tanítását. Nagybátyja még ekkor is igyekezett Miskát visszatéríteni a gyalupadhoz, de a fiú elhatározása egyre határozottabbá vált, amiben Szamossy mester is támogatta. Két évet töltött tanárával, akit Aradra is elkísért. Ekkor Aradon Munkácsy már nem mint asztalos, hanem mint festő dolgozott. 1863-ban visszatért nagybátyjához Békéscsabára. E városhoz kötődve festette első olajképét, a Levélolvasást. Ezt a festményt további népi életképek követték, Békéscsabán készült a Tollfosztó asszony és a Fonó nő várakozás közben is.

1864-ben Munkácsy számára egyértelművé vált az akadémiai képzés szükségessége. Hogy a költségeket finanszírozni tudja, portréfestési feladatokat vállalt. Ekkor készültek a Munkácsy Múzeum legkorábbi, még későbiedermeier szellemben fogant arcképei, amelyek Munkácsy rokonait ábrázolják. 1865-ben felvették a bécsi Képzőművészeti Akadémiára, de egy évvel később már a müncheni akadémián találjuk. A festő útja közben mindig visszavezetett a csabai családi fészekbe. A Békéscsabát övező tájképi környezet, és a paraszti világ napi munkafolyamatai mindig is erőteljes hatást gyakoroltak Munkácsyra. A Búsuló betyár a nagybácsi birtoka közelében nem egyszer látott és Munkácsy által szívesen rajzolt Békés megyei betyárok inspirálta festmény. Valószínűleg itthon nyert ösztönzést az 1866-ban készült Vihar a pusztán megfestéséhez is.

Munkácsy báró Eötvös József állami ösztöndíjából az 1867-es Párizsi Világkiállításra utazott, ahol meghatározó hatást gyakorolt rá a Gustave Courbet műveivel való találkozás. E hatás először az Ásító inas, majd a Siralomház megfestésében érvényesült. Az Ásító inas a festő saját inaséveinek tapasztalatait hordozza. Míg a halálraítélt utolsó napját bemutató Siralomházhoz talán az ismert betyártörténetek adták az ötletet. 1870-ben a Siralomház elnyerte a párizsi Salon aranyérmét. A táblához használt nagyszámú fotótanulmány – mint alkotói eszköz – új utat nyitott Munkácsy előtt. Sikereiről nagybátyja, Reök István igyekezett mind részletesebben tájékoztatni a békéscsabai és a Békés megyei közönséget, amelyben a korabeli sajtó volt segítségére. Amikor a festő 1871-ben Párizsba költözött, és műtermet bérelt, a levelezést tovább folytatta nagybátyjával. Amikor pedig nászútját tervezte, tudta, hogy Reök István Csabán kész műteremmel várja. Munkácsy 1874-ben kötött házasságot egykori támogatója, de Marches báró özvegyével, Cécile Papier-val. A Colpachról induló, Európa több nagyvárosa után Bécset és Pestet érintő nászút egyik állomása Békéscsaba volt, ahova szeptember 8-án érkeztek. És valóban, Munkácsynak még a nászút idején sem kellett abbahagynia a festést. A Munkácsy-életmű egyik legszebb tájképe született ekkor, a Poros út. A műterem sem maradt kihasználatlanul. Munkácsy a nagybátyja birtokon dolgozókat kérte modellkedésre. A falu hőse című képet – az ekkor készült vázlatok alapján – már Párizsban festette meg.

Munkácsy hosszabb szünet után 1890. október 6-án, az aradi vértanúk Zala György által készített emlékművének leleplezéséről, Aradról visszafelé jövet érkezett Békéscsabára feleségével. Itt tartózkodásuk idején a Fiume Szállóban laktak. A következő nap fogadást tartottak a festő tiszteletére a Redoutban (ma a Békéscsabai Jókai Színház Vigadója). Találkozott egykori ismerőseivel, és a városban több helyre is ellátogatott. A festő az utcán meglátva vásárolt egy kopott bekecset, kelléktárának gyarapítására, Medovarszki Páltól pedig egy régi Tranosciust, a szlovák evangélikusok énekeskönyvének – a családjuk által használt példányát – kapta ajándékba. Még ezen a napon vonattal indult vissza Budapestre. Munkácsy Mihály ekkor látogatott utoljára Békéscsabára.

Amikor a festő 1874-ben, harminc évesen Békéscsabára jött, érkezését nagy érdeklődés kísérte. Az ekkorra már a személye körül kialakult kultuszt az egymást követő generációk örökítették tovább, s mi mint egy stafétát kaptuk, amelyet tovább is kell adnunk.

Munkácsy Mihály kollektív emlékezetünkben él, mára közös kultúrkincsünk részévé vált. Aby M. Warburg művészettörténész fogalomhasználatát alkalmazva: Munkácsy életműve a magyar történelem ereklyetartója.