Mány Erzsébet és Farkas Mihály emléktáblájánál, a Kazinczy utca egykori laktanya épületénél, majd azt követően a Berényi úti temetőben, ahol a hozzátartozók is fejet hajtottak.
„Magyarnak lenni, tudod mit jelent, magasba vágyva tengni egyre lent….” Czitor Attila, a Békéscsabai Jókai Színház színművésze Sajó Sándor: Magyarnak lenni című versével köszöntötte az egybegyűlteket, városvezetőket, valamint a közigazgatási, hon- és rendvédelmi szervek vezetőit, az önkormányzatok, a civil szervezetek képviselőit, valamint a megjelent hozzátartozókat.
62 évvel ezelőtt, november 4-én hajnali 4 óra körül megkezdődött az ’56-os forradalom leverése: miközben az éterben elhangzott a Szolnokon ellenkormányt alakító Kádár János beszéde, majd Nagy Imre azóta híressé vált közleménye, a Vörös Hadsereg lefegyverezte a laktanyákban állomásozó egységeket, a felvezényelt páncélos hadtestek pedig bevonultak a városokba. Természetesen a hadsereg lefegyverzése nem jelentette azt, hogy Magyarország népe belenyugodott a megszállásba: az október 23-a után vívott fegyveres harc felkelői november 4-én hajnalban visszatértek az utcákra, és megpróbálták a lehetetlent, bátran szembeszálltak a több ezerszeres túlerővel. December 6-án megrendítő események történtek Békéscsabán. A forradalom áldozatainak emlékére néma tüntetés szerveződött a megyeszékhelyen. A ledöntött 101-es emlékoszlopot koszorúk és virágok borították - tudtuk meg Ugrai Gábortól, a Jankay Tibor Két Tanítási Nyelvű Általános Iskola történelemtanárától. Beszédének záró gondolataiban kitért arra, hogy az ifjúság, a mai fiatalok számára nehéz megmagyarázni, miért is harcoltak 1956-ban, hiszen a szabadság érzete, jelenléte természetes, magától értetődő alap mindennapjainkban. A megemlékező beszéd és Jáger László: A lyukas zászló című verse után a jelenlévők elhelyezték koszorúikat az ’56-os mártírok emléktáblájánál.
A megemlékezés a Berényi úti temetőben folytatódott Mány Erzsébet, Farkas Mihály és Zsíros Mihály hadnagy sírjainál. Czitor Attila, Klára Systane: 1956 emlékére című versét tolmácsolta, míg Ugrai Gábor szavaiból kiderült, ki is volt valójában a két fiatal, mit tettek, illetve mit nem tettek, hiszen senkit sem bántottak, senkire nem lőttek. A kommunista hatalom azonban ezt másképp gondolta, így a két fiatalt 1957. február 2-án kivégezték. „Nekünk, ma élőknek az a feladatunk, hogy e két nevet a diákok megismerjék, s tudják azt, hogy minden korszaknak megvannak a maga hősei, azok, akik cselekszenek és tesznek a hazáért.” – hangzott el a zárszó, melyet a sírhelyek megkoszorúzása követett.
